Távol-keleti kultúra a globalizált világban konferencia 2.

A cosplay, mint a globális popkultúra része

Első utam témám megtalálása után a könyvtárba és (kiemelten) az internetre vezetett. A cosplayt vizsgálva számtalan angol nyelvű irodalomra bukkantam, közülük is kiemelten Theresa Winge (Body Style, Costuming the Imagination: Origins of Anime and Manga Cosplay, Lolita aesthetic and identity), Frenchy Lunning (Cosplay, Drag and the Performance of Abjection) és Michael Bruno (Cosplay: The Illegitimate Child of SF Masquerades, Costuming a World Apart: Cosplay in America and Japan) írásai bizonyultak informatívnak a számtalan angol-amerikai és kínai egyetemi szakdolgozatok mellett. Az olvasottak a következőket mondják el a cosplayről:

A szerepjátékkal egybekötött beöltözést, azaz a kedvenc karakterek bőrébe való bújást jelenti a cosplay (egyrészt). A japánul „kosu-pure”-ként használt kifejezést a „costume” (kosztüm) és „play” (játék) angol szavak összevonásából alkotta meg a szintén japán Takashi Nov (Noboyuki) 1984-ben (Lunning 2011, 71). A cosplay, mielőtt a nevét megkaphatta volna, már bizony javában létező jelenség volt, sőt, többnyire Japánhoz társított formájának egy óriási löketet pont az amerikai kultúra adott, akárcsak az anime-manga 1950-es évekbeli nagy „boom”-jához. Michael Bruno szerint, az 1980-as években ugyan megjelentek olyan japán animefanok, akik kedvenc karaktereiket rajzolták pólóikra – ez lenne a cosplay japán őse? Emellett állítólag 1983-ban az Urusei Yatsura című animéből, egy Lumotnak öltöző fiatalnak volt az első teljes jelmeze Japán mai napig legnagyobb conján, a Comiketen. Első cosplayhez hasonló megjelenésként emlegetnek egy kritikai megmozdulást is a források, amikor Kotani Mari feminista sci-fi kritikus parodizált egy animekaratert annak bőrébe bújva.

Takashi Nov cosplay ötlete azonban nem a „Nihonban” élő otaku öltözködési szokásaiból pattant ki ’84-ben, hanem egy amerikai tapasztalat ihlette a fogalom megalkotását. Ebben az évben látogatott el az úriember a Los Angeles Sciences Fiction Worldconra, ahol lenyűgözték az amerikai fanok Star Wars és Star Trek kosztümjei, az egyéb sci-fi, fantasy és egyedi tervezésű jelmezekről nem is beszélve. Erről az élményéről kellett egy cikket írnia, amiben a japán rajongókat is ösztönözni akarta az Amerikában látott színvonalas és tömeges beöltözésre. Angolul e jelenségnek a „masquerade” volt az elnevezése, amire  japánunk nem talált helyénvaló kifejezést az anyanyelvén, ezért alkotta meg a szubkultúra számára a „cosplay” (a jelmez megnevezése) és a „cosplayer” (aki a jelmezt viseli) szavakat (Winge 2006, 65-77; Lunning 2011, 71-88).

Miért lehettek ennyire meghatározók az amerikai beöltözés hagyományai? A beöltözés, mint tett, sokkal elfogadottabb gyakorlatnak számított mindig is az Egysült Államokban. Nemcsak a sci-fi és fantasy rajongók körében volt népszerű az 1960-as évektől kezdve, hanem az 1970-es évektől a live-action role-playing gamek is kiváló alapot adtak hozzá, valamint a reneszánsz vásárok (a legtöbb amerikai tv-sorozatban láthattok erre példát) és maga a Halloween is. Persze, ezek mind olyan színterek voltak, ahol a játékosság, a szórakozás érdekében és mindenekfelett öncélú jelleggel öltöztek be a résztvevők. Ezek után egész gyorsan megjelentek az anime-manga jelmezben tündöklők is, kiemelten a California Comic Conon 1980-ban és más sci-fi és fantasy conokon (Winge 2006, 65-77; Lunning 2011, 71-88).

Nem kellett hát sok ahhoz, hogy Takashi Nov és az anime-mangafanok közvetítésének hála a cosplay kiteljesedjen mind Japánban és Amerikában, sőt, egymásra kölcsönösen hasson a két „világ” – így a globalizáció termékének is tekinthejtük a cosplayt. Ám mindezek ellenére mára látványos különbségek alakultak ki e két cosplayes kultúra között. Egyrészt, Japánban a cosplayeseket a kollektivizmuson alapuló szellemiség miatt vagy körülhatárolt keretek között engedik kibontakozni, vagy deviánsnak és így elítélendőnek tekintik őket, főleg az anime-manga cosplayeseket, az otakukat. Winge 2006-os beszámolója és Michael Bruno cikke szerint is, nem szívesen látják őket az anime rendezvények bizonyos részein, és a rendezvényen kívül sem hordhatják mindig a jelmezeiket, van, hogy nem is mehetnek be a rendezvényekre beöltözve.

„In Japan, cosplayers are not welcome in certain areas beyond the convention, and some convention request that cosplayers not wear their dress outside the convention.” – Theresa Winge (2006, 73)

A rendezvények helyszínén kívül nem ülhetnek be bárhova, mondjuk egy étterembe, mivel a nem beöltözöttek az otakukkal azonosítják őket, akik egy elítélt társadalmi osztály tagjai Japánban. Ennek ellenére a számukra kijelölt éttermekben, kávézókban (akár maid kissák), boltokban (anime stúdiók gyártotta termékek, így cosplayek, cosplayes kiegészítők is szabadon vásárolhatóak itt, csak nagyon drágán) és bizonyos tokiói városrészekben – például Harajuku negyedben; – szabadon mozoghatnak. Amerikában ilyen nincs. Kosztümben bárki, bárhova bemehet, többek között Takashi Nov is ezt a korlátlan önkifejezési szabadságot írigyelte meg Michael Bruno szerint. Ugyanakkor az amerikaiaknál nincs olyan kiépült kereskedelmi hálózat a cosplayhez kapcsolódóan, mint Japánban, tehát a kiegészítőket főleg az interneten, vagy a conokon limitált példányszámban vásárolhatják meg az amerikai fanok, illetve helyi rajongók adhatják fejüket arra, hogy szubkulturális vállalkozókként (Kacsuk 2007, 32) látják el társaikat. 

Ha már különbségeket mutatok be. A cosplay-versenyek is másként zajlanak a két kultúrában, ami az eltérő nevelési és szocializálódási szokásokra vezethető vissza. Amerikában, ha felvonulnak a cosplayesek a színpadra, akkor fontos a színészkedés, a játék, a humor – egyszóval az előadás, a produkció, a „performance” jelleg. (Winge, 2006) A lényeg még, hogy saját személyiségüket is kifejezzék, így téve egedivé produkcióikat (nem ritka az éneklés, a tánc és a szavalás a színpadon). Japánban a statikus divatbemutató hangulata dívik. Az adott karaktert jellemző pózba állnak a cosplayesek, amiket könnyen megtanulhatnak, hiszen számtalan animeszereplőket bemutató albumot adnak ki Japánban, amikben nemcsak különféle jelmezekben, de pozitúrában is láthatják kedvenceiket. Emellett jellegzetes mondataikat idézik fel és a tökéletes utánzásra törekednek (nem véletlenül mondják hát a japánokra, hogy kíváló „copycat„-ek).

Összegezve, az eddigiek alapján a cosplayt egy olyan rajongói aktivitásként ragadom meg, amikor az anime-mangafan, vagy bármilyen más szubkultúra (gamer, geek, képregény fan stb.) tagja egy médiatermékben megjelent, kitalált és fiktív karakterért rajong, rajongását pedig úgy fejezi ki, hogy ennek a karakternek a jelmezét, viselkedését és személyiségét ölti magára. Olyan utánzás ez hát, ahol nem csupán egy jelmez felvételéről van szó, hanem szerepjátékról a szó pszichológiai értelmében. A beöltözött fanok pedig ezen keresztül a jelmezen és karakteren keresztül kerülnek interakcióba a közösség tagjaival, így szócializálódnak és fejezik ki szubkulturális identitásukat. A cosplaybe pedig számtalan további fogalom beleolvad, mint a szépség, az identitás, az önmegvalósítás, az ideálok, a rajongás, a divat, a nemverbális kommunikáció, a performance (művészi értelemben) stb. Emellett a cosplay a mainstream kultúrával szembeforduló, valamilyen szinten lázadó aktivitásként is értelmezhető.

(Megjegyzés: Nem tértem ki cikkemben a cosplay európai hagyományaira. Ennek oka részben az, hogy a cosplayről fellelhető tudományos cikkek elsősorban angolul álltak a rendelkezésemre, illetve a nyelvi akadályok miatt elsősorban angol irodalmakat is kerestem eleve. Ennek ellenére azzal a feltételezéssel élek, hogy az európaiak karneváli szokásaiba pl.: Velencei karnevál – tökéletesen illeszkedik a cosplay, ami a játékos vadságnak és a szerepjátéknak teremt egy újabb színteret.) 

Előzmény: Az író vallomása: miért érdekel engem a cosplay?

Folytatás: A lolita stílus és a cosplay

(Kattints a címre a folytatásért.)