Nos, végre rávettem magam, hogy szavakba öntsem azt a különleges és egyedi élményt, amit az Adamas tábor nyújtott nekem! Nem volt könnyű, ezért is emésztettem ennyi ideig a megírását, hiszen arra anégy napra nincsenek szavak, ugyebár! Ebből gondolom, sejthető, hogy nagyon jó volt, és olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, ami minden pénzt megér, sőt, még többet is!

Ám kezdjük az elején. Bár a hangulat és a csapat elsőrangú volt, az időjárás valahogy nem igazán akart kedvünkre tenni. Vagy csak a tavalyi táborban tapasztalt elképesztő hőséget követően megriadtak azok, akik ott voltak, és most is jöttek, és némileg túlzásba vitték az esőtáncot. Amikor csütörtökön megérkeztünk, akkor ugyanis már aktívan csöpögött az eső, szóval nem bántam meg, hogy az utolsó pillanatban megtaláltam nálunk édesanyám kidobásra ítélt túrabakancsát, és azt húztam fel, ráadásul vittem legalább két váltócipőt, amelyikből egyiket gyorsan kölcsön is adtam a szakácsunknak.
Természetesen cosplayben érkeztem, hisz a tábor XP-gyűjtős feladatlapján ez is az egyik feladat volt. Néhányról sajnos, túl későn értesültem, így nem tudtam elvinni az összegyűjtött Mondo-karszalagokat (bár nagy gyűjtögető és emlékőrző vagyok, annyira irritálja a csuklómat ez a karszalag, hogy amint tehetem, kukázom inkább). Miharuék bezzeg egy egész szatyornyit hoztak, és nem adtak kölcsön, szóvalnem felejtek ám!
Első teendőnk a lepakolás volt, mert a sofőröm ment is haza utána, úgyhogy kirámoltunk minden cuccot utastársaimmal együtt a 3/B helyszínre, amit esőre való tekintettel alakítottak át a srácok, roppant ügyesen. Az eredetileg csak tetővel bíró, padokkal és asztalokkal telített helyiség ugyanis katonai sátorponyvát kapott maga köré, ezzel védve minket az esőtől és némi széltől is, de azért a pulcsi és széldzseki nem ártott senkinek. A csöpörgés szüneteiben gyorsan sátrat állítottunk, én pedig beköltözhettem az egyik utastársamhoz, aki felfújható kétszemélyes matrac-ágyat hozott, és a hidegre való tekintettel inkább “összeköltöztünk”, a cosplayek pedig külön sátrat kaptak.
Menet közben aztán átvettük az XP-gyűjtő papírosunkat, és begyűjtöttük az első aláírásokat az illetékesektől, majd mindenki lázas keresgélésbe kezdett, hol szerezhet még több pontot. Ismerkedtünk, beszélgettünk, megtudtunk pár információt, aztán beosztottak minket három csapatba, és nekiállhattunk nevet kitalálni, zászlót festeni, ez utóbbit automatikusan magamra vállaltam, hiszen rajzos és cosplayes vagyok. Vacsora mellett/után pedig megírtuk és felolvastuk a himnuszunkat. Mivel a lila színt kaptuk, ezért a “Lilaputiak” név mellett döntöttünk, elvégre Lilaput egy lila hely, itt mindenki tök jó fej! 😉
Este filmnézés, amit mi Miharuval a pokrócom alatt vacogtunk végig, Csibikét használva ujjmelegítésre, sajnos, hátulról nem sokat láttunk/hallottunk/értettünk belőle, és egyébként is álmosak voltunk már. Nagyjából a Vasember páncélba öltöztetése jelenet maradt meg bennem. Aztán mentünk aludni, és nem bántam meg, hogy átköltöztem másik sátorba, mert irtózatosan hideg volt.

A péntek álmosan indult, hajnalban ködnek örülhettünk, de később szerencsére felmelegedett az idő. A taichi-t lustán kihagytam, reggeli tejeskávé előtt nem szeretek mozogni, evés és emésztés után viszont belevágtunk a csapatjáték következő pontjába: futóverseny és gettócosplay! Külön öröm volt utólag nézni a képekről, hogy Harry Potter, Draco Malfoy és Ron Weasley (ez voltam én) egy emberként festegeti a sátortársamra aggatott dobozt. A legszebb az volt az egészben, hogy egyáltalán nem beszéltünk össze a cosplayeket illetően, és ha jól emlékszem, Harry Potteres cosplayt csak mi hárman vittünk. Az emberünket végül egy rózsaszin-fekete-fehér festékekkel megkreált “meztelen sim”-nek öltöztettük, természetesen cenzúrázott változatban, aki roppant szerelmes volt, mert még a kis kristálya is rózsaszínben pompázott! Végül a zsűri értékelte a cosplayt, ami vicces módon abból állt, hogy a jelmezesek öt darab vízzel töltött kólásdobozt dobtak el, és attól függően, hogy hová esett, 0-5 pontot kaptak az adott tulajdonságra. Így lehetett, hogy zseniális munkánk ellenére a Technika kevés pontot kapott, ám a többi értékelésre büszkén kihúzhattuk magunkat!
A finom ebédet követően három roppant érdekes előadásból tanulhattunk sokat, Tulok már számíthat rá, hogy a Laborban egy egész Hablaty-szerelést akarok majd összedobni, neki köszönhetően, valamelyik általa javasolt anyagból, Sophie páncélelemeit és festő technikáit nem győztük csodálni, így már nem Miharut kell nyaggatnom majd az ecsetkezelésem kapcsán, Mantis pedig roppant hasznos ismereteket adott át nekünk a színpadi mozgásról és elhelyezkedésről egyénileg és csoportosan, mind craftmanship, mind performance terén, ez utóbbiból egyéb fontos információkat is kaptunk, úgyhogy ha végre csoportos perfo-t szervezek, az most már csak zseniális lehet, ez nem is kérdés!
Az idő gyors telése miatt a csapatverseny lövészete sötétben zajlott már, ami igen jópofa hangulatot adott az egésznek, a lovagi torna pedig másnapra került, filmet pedig már nem volt energiánk nézni, hisz a sok játék és mozgás alaposan kifárasztott minket.

A szombati nap sem indult sokkal frissebben, mint a péntek, ám szerencsére előző nap egészen felszáradt a környék, így az éjszakai pár csepp eső már nem okozott komolyabb gondot. Mivel csapattársam Naruto jelmezt kapott magára (ami rajtam érkezéskor volt, szekrénycosplay formában), ezért Kuroyukihime parókámat és a készülő jelmezem alapjait felhasználva, Hinatát öltöttem magamra. Ennek köszönhetően tudtam meg, hogy mennyire sokan szeretik a lánykát, úgyhogy jó kis megbeszélés alakult ki ennek kapcsán, majd ismét jöttek a csapatversenyek, amelyben egy lovagi tornát és egy konzolos játékot tudhattunk magunk mögé. Előbbiben bizonyos okokból kénytelen voltam én indulni, sajnálatos módon, ugyanis az “erőszak”, vagyis a polifoam-harc nem igazán a kenyerem, ahogy a lövöldözésre sem véletlenül jelentkeztem, előzőleg pedig szintén inkább a kreatív alkotó oldalát választottam a csapatversenyeknek: a festést. Ám ez így alakult, és ebből lett a “baj”.
Hiába próbáltam “belelépni” Hinata vagy Black Lotus harcias jellemébe, nem igazán akartam “bántani” ellenfeleimet, úgyhogy nem volt egyszerű dolgom, s az sem kizárt, hogy éjszaka egy enyhe megfázást is bezsebeltem, ellenére a pokrócoknak és hálózsáknak, a fekete leves viszont a 3/B helyszínen érkezett: a nyakláncomat le kellett vennem a harchoz, amit – talán egy rossz előérzet, talán az erős ragaszkodásom miatt – elég nehézkesen tettem meg, lelkére kötve a megbízottnak, hogy az életénél is jobban vigyáz rá. Vigyázott is, ám miközben épp vissza akarta adni, a medálom az orrom előtt pottyant le valahová, és sehogy sem találtuk.
Na, itt jön be az a pillanat, amiért nem tudok elég hálás lenni, és nem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyire segítőkész, összetartó, és csodálatos csapat volt jelen a táborban. Jó darabig a környéket egy emberként kutatták rengetegen, megnézve a cipőtalpakat nyolcszázszor, hátha valaki rálépett és beleragadt a sárba a kis medálom, átkutatták a környéken a füvet, megmozgattak minden követ, miközben én folyamatosan kaptam a masszázst az elfeküdt nyakamra, és épp begörcsölő idegpályáimra. Nem véletlenül ragaszkodom hozzá ilyen erősen, gondolom, sejthető, mennyire kiborított a dolog. Még most, egy héttel később is érzem, hogy gyűlnek a könnyek, ha visszagondolok arra, hogy majdnem elvesztettem. Persze, a kis mocsok libbent egyet, és az esernyőm redői közé pottyant, ahol egyébként csak második keresésre találtak rá, de meglett, úgyhogy innentől kezdve csak idő kérdése volt, hogy ismét visszanyerjem a vidám hangulatot. Nehézséget csak az okozott ebben, hogy sokan kérdezték, jobban vagyok-e, ami engem ilyenkor annyira meghat, hogy ismét könnyezni kezdek, viszont állítólag gyönyörű színárnyalatot kaptak a szemeim.
A konzolos verseny után festegethettünk aprócska figurákat, majd ebéd után meghallgathattuk a másik három előadást is. Zackary lelkesedésével új vallást is alapíthatna a kreativitásnak, biztos vagyok benne, hogy nem csak a “kolesz verzió”, és a hajvasaló sütögetésre használásáig jutna el a dolog! 😉 Miközben Buga fotóiban gyönyörködhettünk, megtudhattuk, miért jár sok fotós két géppel, és mi a fenét kell ennyit várni egy-egy fotónál, mire végre kattan a gomb, s bár ez nekem nem volt már olyan nagy újdonság, még én is megtudtattam pár érdekességet a fotósok munkájáról. Előadás előtt egyébként kihoztam a tünde jelmezemet, majd a végefelé fel is kaptam, és vacogva bár, de sikerült néhány képet készítenünk Bugával és Sophieval, aki szintén elfnek öltözött aznap. Epekedve várom már az eredményt! Ezt követően pedig Dasco mutatta be, hogy működik az airbrush, egy helyben összedobott karvédőfélét festegetve, én pedig büszkén mutogathattam elf füleimet, amit Tulok ugyanazon kütyüvel színezett nekem emberi árnyalatúra. Lehet, hogy egy szép napon én is szerzek ilyen festékpisztolyt, tényleg szépen lehet vele dolgozni!
Soron volt emellett még egy csapatjáték, amiben aprócska performance-t kellett írnunk, négy szó megadásával, minimum 5 fő bevonásával. Ebből az lett, hogy a “tank” szavunknak köszönhetően egy tipikus mmorpg (amit WoW néven ismernek) még tipikusabb PUG (azaz Pick Up Group) csapatának történetét adtuk elő, aminek már a megírása is roppant szórakoztató volt a ragyogóan csillagos ég alatt, majd nem csak előadtuk, de a többiekét is megnéztük (és megállapítottuk, hogy a miénk volt a legjobb, természetesen).
Vacsora után (ami egyébként a legjobban sikerült az egész tábor alatt, pillanatokon belül bekapkodtuk, és türelmetlenül vártuk a repetázási lehetőséget, és én, aki utálom a gombát, azt is nyeltem benne, mint kacsa a nokedlit) jöhetett a buli! Még álmosan ugyan, de szerepjátékoztunk egyet, közvetlenül a szervezőkkel történő madártánc után, így esett meg, hogy pokróc alatt vacogva egy aprócska, ellenálló gall falu női druidájaként okosan megoldottam a problémát, amivel a római törvények ellenére is tehetünk babérlevelet a lencsefőzelékbe, majd a székről dőlöngélve beszédülhettem a sátorba, azon tanakodva, hogy akik odakint Gyilkosoztak, és más kinti programot űztek, kevésbé védett helyen, hogy a fenébe bírták azt az erős szelet?

Vasárnap reggel viszont még erősebb volt a “kómázás”, hisz aki jobban bírta az időjárás viszontagságait, az bizony, bulizott még egy darabig. Nekem is jól esett volna egy kis tánc, de az energáimat nagyon elhasználta az a nap. Annak viszont örültem, hogy végre volt víz, mert a mosdórészleg szombat este problémákkal találkozott, így a vasárnapot ki is használtam egy jó zuhanyra, amiből aztán Gábriel arkangyallá vedlettem át az eredményhirdetés és a csoportkép erejéig. Az XP-gyűjtő verseny győztese természetesen a (nekem köszönhetően) rikító vörös üstökéről híres cosplayes lett, Miharu (aki az életét köszönheti nekem a tábor alatt kölcsönadott polifoam és pokróc képében), a harmadik helyen pedig holtverseny alakult ki. Az első három helyezett egy Zöld által kovácsolt fegyverfélét kapott, helyezéshez igazított méretben, a csapatok pedig egy-egy tortával lettek gazdagabbak. Természetesen itt is a mi Feketeerdőnk volt a legfinomabb!
Végül nem maradt más hátra, mint pakolás és hazaút, miközben azon siránkoztunk, miért is ért véget ez a tábor ilyen hamar, és elkezdtünk a szerdai kezdés mellett kampányolni, amivel még több időt tölthetünk el egy jó társaságban, baráti környezetben, s több időnk lesz a barátkozásra, beszélgetésekre, fotózásokra, és mindenre, amire négy nap is kevés! Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy én még egy egész héttel is kibékülnék, bár némileg barátságosabb időjárással. Azt viszont már tudjuk, hogy jövőre alaposan meg kell tárgyalni, ki járjon esőtáncot, és ki ne! 🙂

– Kóti Krisztina –