Távol-keleti kultúra a globalizált világban konferencia 3.

A lolita stílus és a cosplay

A sajátos öltözködési stílust megjelenítő csoportkultúrák a globalizáció révén világszerte is követőkre tettek szert, különösen a japán utcai divatirányzatok (Japanese Street Fashion) soraiból kiemelkedett stílus, a lolita. A lolita stílust a 21. századi japán ifjúsági kultúrák közé sorolják, amiről szerzők sokasága elmélkedett, így kifejezetten kedvelt téma a kutatások terén. A következőkben ezekből a lolita kutatásokból szemléltetek néhányat Theresa Winge Lolita aesthetic and identity című írása nyomán, azzal a kérdéssel kezdve, hogy mi, ki az a lolita?

A lolita style esztétikája sok hasonlóságot mutat a cosplayjel, mégis elkülönítik egymástól a kettőt. Ez azzal is magyarázható, hogy a cosplay mindig feltételez egy már kitalált karaktert, akit a cosplayes öltözékével és viselkedésével reprodukál, ezzel szemben a lolita stílus alapja nem egy karakter, hanem egy öltözködési és viselkedési szabályrendszer, amit különféle alirányzataiban (gothic, sweet, punk, wa, guro stb.) eltérő módon kombinálnak a kreatív tini divatdiktátorok. Nyugaton legtöbbször azonban erotikus értelmezést társítanak a lolitához, pedig a divatstílus űzői mereven elzárkóznak ettől.

A lolita stílus nem a professzionális és mainstream ruhatervezők munkáiból táplálkozik, hanem a lényege az, hogy a lányok saját maguk teremtsenek egy egyedi, alternatív öltözéket maguknak, gyakran más szubkultúrák, például punk és emo elemeinek felhasználásával. Amikor lolitákkal beszélgettem, ők azt is mondták, hogy sértő lehet a számukra, ha cosplayesnek nevezik őket. Theresa Winge kortárs divat- és szubkultúrakutató a Lolita aesthetic and identity című esszéjében fejti ki, hogy a loliták nem igazán tekintik a cosplayeseket a „szubkultúrájuk” részének, mert azok nem érthetik meg az ő kultúrájukat:

„…cosplayers are not really considered to be part of the Lolita subculture: even though they share the same aesthetic, Lolitas feel that cosplayers do not really understand Lolita culture.” – Winge (2013, 196)

Kawamura Yuniya (2006, 193-194) írásában azt mondja, hogy a loliták paradicsoma a Harajuku negyed Tokióban, ahova szocializálódni és fotósoknak pózolni járnak. Maga a lolita kifejezés pedig Vladimir Nabokov 1955-ös regényéből származik, amiben kiskorú, szexuálisan éretlen, de egyúttal a szexualitás tárgyaként megjelenő kislányt nevezett így a szerző. A lolita stílust űzők csak az elnevezést vették kölcsön, a kifejezést már más értelemmel látták el. A szexualitástól elzárkózva az 1970-80-as évek „kawaii” (aranyos) trendjeire vezették vissza az irányzatot. Kawamura ezzel együtt a lolita forrását öt területről származtatja: 1) a visual kei bandák világa; 2) a brit viktoriánus kori (és rokokó) ruhastílusok; 3) Lewis Caroll Alice csodaországbanja; 4) a porcelán babák mozdulatlan szépsége; és 5) a japán popkultúra, azaz az animék és a mangák univerzuma.

Emellett Kawamura (2006) szerint a mai japán lolita a viktoriánus gyermekkorról egy idealizált képet teremt, miközben a felnőtt női test szexuális jegyeit elrejti (például a mell elfedése, leszorítása, nagy szoknyával a fenék és a csípő elfedése). Kawamura amellett érvel, hogy a lolita stílus nem merül ki abban, hogy egyedi divatstílust teremtsenek és jelenítsenek meg a művelői, hanem van politikai és ideológiai szerepe. A lolita a hagyományos japán értékeket (pl.: nőiesség és maga a japán kultúra) kérdőjelezi meg. Osmud Rahman és kollégái (2011) már azt mondják, hogy a lolita Japánban és általában Ázsiában egy válasz a társadalmi nyomásra, miközben követői a fantáziájukat valósítják meg. Lehetőséget ad arra, hogy a mindennapok problémái elől elmeneküljenek a fiatalok és levezessék a fiatal nőként átélt gondjaikat, elbújjanak azok elől a kötelezettségek és nemi szerepek elől, amit a társadalom megkövetel tőlük. A lolita a kortárs japán szexualitás és gender politika bugyraiba olvad bele.

Winge (2013, 195-196) sem hiányozhat a lolita értelmezők sorából. Ő a jelenség karnevál jellegét emeli ki, azaz, művelői egy ritualizált performansz kíséretében törnek ki a japán társadalom normáiból. Elhatárolják magukat a fiatalok a tömegkultúrától, miközben nem vetik el teljesen a japán társadalomban eredendően meglévő kollektivitás elsőbbségét. Ráadásul a női nemiség passzivitását hirdeti a szűzies gyereklány illúziójának megidézésével, ugyanakkor, babaszerűségük miatt („doll-like Lolita”) egyben teret is ad annak, hogy a fiatal lányok, nők kiéljék és performálják szexualitásukat.

Persze itt jönnek a képbe a botrányok, amik Japánban és nemzetközileg is elég gyakoriak. Itt a „lolicon”, avagy „lolita complex” jelenség kap reflektorfényt, ami a pornográf mangákban igen kedvelt téma. Ezekben a pubertás kor előtt álló kislány iránti szexuális vonzalom, vele való szexuális aktus megjelenítése történik. A lolita stílus ettől a műfajtól határozottan elhatárolódik, inkább csak a „living dolls that young girls” (élő babák, akik fiatal lányokként léteznek) koncepciót érzi magáénak. Ennek ellenére miért lehet a „lolicon/lolita complex” ennyire elterjedt a japán médiatermékekben és így a japán férfiak körében? Vera Mackie (2009) azzal a válasszal állt elő, hogy a japán férfi azért vonzódik a lolitához, mert tőle kevésbé „fél/tart”, mint egy érett nőtől. Paradox módon a lolita pont a nőre háruló társadalmi nyomástól és felelősségvállalástól menekül a gyermeki ártatlanságba, nem azért, hogy az őt elnyomó férfiaknak a kedvében járjon. Ennek ellenére mégis szexuális „játékszerré”, szexuális tárggyá válik a férfi tekintet kereszttüzében. 

Nos, a cosplay mögött a lolita kapcsán kifejtett elméletek szintúgy meghúzódhatnak. A cosplay is lehetőséget ad a társadalmat szabályozó béklyók alól való kitörésre, mivel a névtelenség és egy fiktív karakter álarca mögül kiélhetik vágyaikat a rajongók. Szeretetet, kedvességet, elfogadást kapnak egy őket támogató közösségtől, játszhatnak a tabukkal, feszegethetik nemiségük határait, például a slash cosplay és a crossplay egy jó terep erre. (A slash cosplayben azonos nemű karakterek között sejtetnek homoszexuális viszonyt a fanok, ami egy vágy a részükről, hogy kedvenceiket együtt lássák. A crossplay az, amikor ellenkező nemű karaktert cosplayelnek a fiatalok.)

A cikk megírásához az alábbi tanulmányt használtam fel: Winge, Therèsa M. (2013). Lolita aesthetic and identity. In Sara Bragg and Mary Jane Kehily (eds.). Children and Young People’s Cultural Worlds: Second Edition. (pp. 167-219). University of Bristol (UK): Policy Press; 2 edition.

A cosplay során a gyermekkori jelmezes szerepjáték nyújtotta öröm és felszabadultság éled újjá, ami menekülés lehet a társadalmi problémáktól és a felnőtté válás folyamatát kísérő stressztől, amit a megfelelési kényszer, vagy a következőktől való félelem válthat ki pl.: munkanélküliség, kilátástalanság, válság, mama hotel, magány, párkapcsolati válság, a házasság intézményének a válsága, a nyugdíj nélküli öregkor, létbizonytalanság stb. Emellett a cosplayben is megjelenik a tömegkultúrától való elhatárolódás, a kitűnni vágyás, illetve az, hogy a cosplayes a testi adottságaiból adódó esetleges kisebbségi komplexusát legyőzze. Mindeközben a cosplayesnél működhet olyan motiváció, hogy ő tudatosan szexi, így nőies/férfias akar lenni a beöltözés során, de kutatásaim alapján úgy tűnik, hogy a tudatos szexiség olcsónak, degradálónak és így elítélendőnek tekinthető sokszor a szubkultúra véleményvezérei részéről, ami így összecseng a loliták erotika felé irányuló érzéseivel is.

Előzmény: A cosplay, mint a globális popkultúra része

Folytatás: A cosplay Magyarországon és egymás szemében

(Kattints a címre a folytatásért.)